Nagy BandóÖrömmel írom: András napra elkészül, december 1-től pedig a könyvesboltok polcain is ott lesz az Ízes beszéd című (sorrendben kilencedik) könyvem. Mivel a karácsonyi „dömping” miatt nem rendez sajtótájékoztatót a kiadóm, a „magad uram, ha nincs szolgád” módszert választottam. Az alábbiakban ismertetőt adok a kötetről, megjelenését követően pedig azon leszek, hogy mielőbb eljuthasson a kezeid közé. Amennyiben szükséges, kell, jó lenne, miért ne, etc. a borító is, Interneten elküldjük. Kérlek, ezt jelezd nekem, én pedig továbbítom a kiadó legügyesebb emberének.
Karácsonyra boldog ünneplést, az új évre pedig minden szépet és jót kívánok, köszönettel, üdvözléssel:
Nagy Bandó András


ÍZES BESZÉD
ételekről, életekről

Könyvem mintegy 60 írást tartalmaz, ételekről, életekről, ahogy az alcíme is jelzi.

pacal
Évek óta publikálok különféle gasztronómiai magazinokban, írok éttermekről, közlök recepteket, és ezekről gyakran beszéltem a kabaréban is.
A kötetben olvasható a sokak által legjobb írásaim egyikének mondott Szalontüdő, mely egy sakkmester és egy hajléktalan talponállóbeli, meghatóan kedves, emberi története. Beválogattam a Pacal című írásom is, mely a „PACAL VAN” táblával reklámozó aprócska étterem fejlődési fázisait mutatja be. A Tányérica egy vajdasági föllépésem emlékét őrzi, a Kőleves pedig a ’80-as évek elejéről való meseátírás, mely groteszk választ ad a kérdésre: nekünk a szocializmus kő? A Németh Miklósnak írt Nyugdíjas levél sikerszám volt a kabaréban, és ma is aktuálisnak tűnik. A Szakácskönyv még a rendszerváltás előtti állapotot tükrözi, azt, amikor aligha kaphattunk meg bármit is egy egzotikus receptkönyvhöz, a Szép új világ pedig már a mába kalauzol, amikor elárasztott bennünket minden földi jó és rossz. A Politikaják című kabarés számom ételekkel rajzolja meg a pártokat és a rögzült szegénységet. Írok a kenyérsütésről, az orfűi kemencés udvarról, nagymamáink és nénikéink főztjeiről, a tápai tarhonyáról és halászcsárdákról, gombákról és a svéd asztalról, kovászos uborkáról és rántott levesről, fokhagymáról, szotyoláról és sajtokról, teákról, sörökről és a borokról.



Írásaim mottóit a magyar szólásokból és közmondásokból válogattam, valamennyi azt szolgálja, hogy az olvasó már az ízlelésnél tudhassa, milyen is lesz a menü.
A míves könyvjelzőm is jelzi: könyvem főhajtás a 125 éve született és 70 éve elhunyt élet- és ételművész, Krúdy Gyula előtt.
Az Elő só-t Benke Laci bácsi, az Utó só-t pedig Pető István, a Magyar Nemzeti Gasztronómiai Szövetség elnöke szórta az étkekbe.

ELŐ SÓ

Az olvasás élménye után már azt sem tudom, hogy vettem egy könyvet vagy ettem egy könyvet. Elégszer megtapasztalhatták már, élek-halok a szakácsmesterségért, szinte nincs olyan percem, amit konyhán kívül töltenék el, recepteket olvasva és írva, vagy éppen televízióban mutatva meg a szeretettel művelt főzőtudományomat.
Az ilyen folytonosan reflektorfényben lévő mesterszakács mindig nagy örömmel olvasgat gasztronómiai indíttatású írásokat és könyveket, s bevallom, szerencsésnek érzem magam, hogy elsőként olvashattam el az Ízes beszédet, ezt a csakugyan jóízű kötetet. Mindvégig úgy éreztem magam, mint akinek a többi vendéget megelőzve hozták ki a fölvett rendelést. Én már ízlelgethetem, a többi asztalnál pedig még mindig csak a sótartót nézegetik.
Olvasás közben folyton azt járt az eszemben, vajon honnan tudhat ennyi mindent az általunk ismert és szeretett világról Nagy Bandó András, a humorista? Hogy tudja megszerettetni velem a kelkáposztát, a rántott levest, és hogy tudja rám beszélni a krumplistarhonyát vagy a pacalt? Hogyan képes arra kényszeríteni, hogy a következő nyáron magam készítsem el a kovászos uborkát és a majoránnás marhapacsnit Bandó módra? Vajon minek tudható be, hogy a kenyérsütésről és a kemencékről írtakat olvasva a konyhában kötöttem ki, és percek múlva már a friss vajas kenyeret falatoztam zöldpaprikával?

Benke LászlóIgazi gourmand írta ezt a könyvet, egy hús-vér életművész. Olyan, aki képes fölébreszteni az evés iránti vágyat az olvasóban. Gyanítom, minden olvasó ugyanezt élte át, legnagyobb örömére.
Mivel a fogadások százain működök közre, svédasztalokat varázsolva ínycsiklandóvá, sokkal kevesebbet tudok azokról, akik az ilyen lakomák közelébe sem kerülhetnek. Bandó azonban róluk is tudja a tudhatót, sőt, talán annál is többet. A tőle megszokott szociografikus hangvétel különös hangulatot ad a könyvnek. Az étvágygerjesztő mondatokat jól ellenpontozzák a perifériára sodródottak krétarajzai. A Szalontüdő sakkmestere és hajléktalanja szép és emberséges történetet produkált, annál az asztalnál két jó embert hozott össze a sors. A Nagymamáink, nénikéink és az Öregösen című írás a gyerekkoromig repített vissza, öröm volt olvasni.
Sorolhatnám még a kedves és bennem nyomot hagyó írásokat és mondatokat, de nehéz valamennyiről egyenként beszélni. Ez a kötet is egészében hatott rám, épp úgy, mint egy kész étel, melyből a szakácsok semmit sem felejtettek ki. A Bandófőzte könyv minden adaléka jól harmonizál, egészében zamatos és lassan kanalazgatva fogyasztható.
Ha az olvasó mégis elrontaná a gyomrát, nem az író tehet róla, és semmiképpen ne a könyvet hibáztassák. Az írások hatásának tudható be. Annak, hogy olvasásuk közben folyamatos éhségérzetünk van, és előbb-utóbb – akár többször is – eleget kell tennünk az abból fakadó falatozási vágynak.
Ritka eset, de most nem azt írom ide, hogy olvassák szeretettel, inkább azt, hogy ehhez a könyvhöz jó étvágyat kívánok!
Benke László, Lacibácsi mesterszakács

UTÓ SÓ

Sok mindent tudtam már Nagy Bandóról, arról is hallottam már, hogy nemcsak kedveli, de meg el is készíti a kedvenc ételeit. Azt is sejtettem, hogy – mint írástudó ember – képes arra is, hogy jóízű beszámolót adjon mindarról, amit a gasztronómia világában megtapasztalt, de az, amit ebben a kötetben olvashatunk, minden képzeletemet fölülmúlta.
Írásaiban szerencsésen ötvöződik Krúdy Gyula, az érett kori gourmet ismert és méltán szeretett fölfogása, és a híres francia gasztronómus, Brillat Savarin filozófiája, aki így fogalmaz az asztal körül megélhető örömökről:
„Az étkezést mindegyik életkorban lehet élvezni. Ez az élvezet társa lehet minden egyéb gyönyörűségnek, és az utolsó, mely megmarad és vigasztal, mikor a többi örömünket már elvesztettük.”
Senki más nem tud úgy írni kedvenc ételeiről és ízeiről, éttermeiről és étkezési szokásairól, hogy szinte érezni lehet szavaiban és mondataiban, a könyv soraiban és oldalain az ételek illatát, ízét, zamatát és a kor hangulatát, csak az igazi ínyenc. Nagy Bandó ebben a kötetbe többször is bebizonyította, hogy valódi gourmand, és éhséget előidéző szavaival azzá teszi az olvasót is. Írásait olvasva ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a konyha felé vegyem az utam, és garantálom, nem lesz olvasó, aki ne küzdene hasonló gondokkal.
Szakmai ártalom, hogy régi szakácskönyveket gyűjtögetek, és folyamatosan gazdagodom régi, vendéglős témájú írásokkal is. A receptek és a beszámolók is tükrözik a kort, melyből származnak. Bandó könyve ennél is több. Emléket állít a régi vendéglátós hagyományainknak, jogos észrevételeket téve a kókler és nemtörődöm „szakemberekre”. Jó tudni, hogy az igényes vendég szavai is hathatnak az erre szakosodott iparosokra.
Külön öröm volt elolvasni a kenyérről, a kemencéről, a lángosról és a pékekről írtakat, hisz ez még engem, a séfet is új tudnivalókkal és gondolatokkal gazdagított. Mi ételkülönlegességeket alkotunk, melyek mellett a kenyér mindennapos kísérővé válik. Jó, hogy rangot kapott a kenyér és hogy akad, aki elzengi a pékek dicséretét. A ma gyermekeinek nincs emléke kemencés lángosról, csak az olajban sült változatát ismeri, azt se mindegyik. A régről fennmaradt lángos a paraszti konyha terméke volt, melynek nagyszerűsége az egyszerűségében rejlik.
Nemrégiben főzőversenyt zsűrizett Győrött Siegried Schaber, a Szakács Világszövetség elnöke. Amikor egy parasztétel került eléje, felcsillant a szeme, és kérte, mindenképpen mentsük meg a receptjét, mert ez óriási érték. Hozzátette, náluk későn ébredtek, és a külföldi hatások oly mértékben átalakították az eredeti német konyhát, hogy menthetetlenné vált.
Ez a könyv – akarva? akaratlan? – ezért is íródott. Jó tudni és olvasni, hogy nagyanyáink és nénikéink, anyáink és apáink kezei közül úgy születtek az egyszerűségükben is nemes ételek, hogy mindent tudtak a konyhai mesterségről: tarhonya készítéséről, kemence felfűtéséről, dagasztásról, tésztagyúrásról, sütésről és főzésről.
A Pacal című írás remekmű, A szalontüdő megborzongatott, a Borvers jókedvre derített, a halakról és a halászléről írtak pedig szép emlékeket idéztek föl bennem. Sok halászléfőző versenyen zsűriztem már, és valóban nehéz eldönteni, hogy melyik az igazi: a bajai, a szegedi, a szigetközi, a Rába menti vagy a csallóközi.
Sajnos igaz, amiről, már Gundel Károly is panaszkodott: rohannak az emberek. Már akkor is rohantak. Pedig akkor még fiákereken közlekedhettek és élénk társadalmi életet élhettek. Azóta tovább romlott a helyzet, és nemcsak az élet gyorsult föl, de némely étterem is gyorsra váltott. Abban bízom, hogy ez a könyv nosztalgiát ébreszt az olvasókban, és ezen keresztül is megtanulhatják a békés lakomázásból fakasztható örömöket.
A szerző azt kérdi gyermekmondókája refrénjében: „Mondjam még?” A válaszom: igen! Minél tovább!
Pető István
A Magyar Nemzeti Gasztronómai Szövetség elnöke


Kóstolóként a könyv első írása

Több az ember vagyon nélkül, mint a vagyon ember nélkül.

A SZALONTÜDŐ


szalontüdőPesten történt, amit most hallotok. Akkoriban még voltak gyorsbüfék, ahonnan a lecsúszottakat sem nézték ki, sőt, léket kapott hajóikról ott ereszthették le hányatott életük vasmacskáját, beleszagolva a kikötő babgulyás, brassói és szalontüdő illatát árasztó levegőjébe.
Melegséget árasztó oázisok voltak ezek, a nagyváros kutya hideg, dermesztő sivatagában, a nyomor és a gyomor találkahelyei.
Történetünk főhőse egy jó ötvenes, közel kétméteres, őszbe hajló, barázdált arcú, ápolatlan szakállú egykori pécsi bányász, mellesleg a sakk elismert tudora.
Történt pedig, hogy pesti dolgait elintézvén a Délihez buszozott. Odaérve örömmel konstatálta, hogy maradt még egy szűk félórája, bekaphatna valamit, s orrában máris ott érezte a szomszédos gyorsbüfé többször kipróbált szalontüdőjének illatát.
Pár perc múlva ott állt a pult előtt a hosszú sorban. Még egy-két perc és máris mélyet szippanthatott a szalontüdőbe, szinte kiszívva az étel ízeit. Tányérját az egyik talponállóra tette, majd – mivel elfelejtett hozni – visszaállt italért a sorba.
Pár perc alatt fordult, végzett, s a szalontüdőhöz lépett. Illetve lépett volna!… Ugyanis a tányér mellett egy lepusztult, hajléktalanforma férfi állt, és egyenletes tempóban kanalazta a főhősünk számára imént még elérhető közelségben lévő finomságot.
Főhősünknek földbe gyökerezett a lába. Döbbenten bámulta, méregette ezt a szerencsétlen fickót, ahogy cseppet sem mohón, sőt, inkább nyugodtan, ízlelgetve, a falatokat alaposan megrágva, veszélyt nem ismerve emelgette szájához a gőzölgő szalontüdőt.
Egy pillanatra elbizonytalanodott. Agyában, akár a sakkban, már a következő lépések sorjáztak. Órájára pillantva állapította meg, egy új adagért már nem állhat vissza a sorba, lekésné a vonatot.
Ezt a szerencsétlen fickót se küldheti el – bár egy pillanatra ez is megfordult a fejében –, de látta, úgy eszik, mint aki napok óta nem is látott főtt ételt.
Döntő lépésre szánta el magát. Szembe állt vele, s a fel-felnéző szerencsétlenre megértő pillantásokat vetve belekezdett a szalontüdő hozzá közelebb eső részébe.
Néha el-elkapták egymás tekintetét, de egyikük sem szólt, csak ettek, nyugodtan, valami emberhez méltó békében, szem előtt tartva a „jut is, marad is” örök érvényű igazságát.
Nem siettek. Mozdulataikban ott rejtőzött az egymás iránti mélységes megértés. Tudták, egyikük sem lakhat jól, de legalább elmondhatják, hogy ettek, ráadásul szalontüdőt, amit jobbára az ízek harmóniájáért fogyaszt az ínyenc.
Főhősünk már megbékélt a „megfeleztük” állapottal, a helyzetet is érdekesnek találta, titokban már be is írt magának egy piros pontot, és közben a kritikus ponthoz érkeztek. Mintegy kirajzolódott a demarkációs vonal, a tányér közepe, a szalontüdő egyenlítője, az a pont, ahol valóban vizsgázni kényszerül az emberség.
Főhősünk némi makacsságot mutatott, szemével jelezte az idegennek, hogy a szalontüdő innenső felére igényt tart, így aztán az idegen abbahagyta az evést, kanalát a tányér mellé tette és szó nélkül kiballagott a büféből.
Magára maradt hősünk bekanalazta a maradékot, a szaftot kitunkolgatta, száját, szakállát megtörölte, s mielőtt kiment volna, óvatosan körülnézett: vajon figyelte-e őket valaki?
És ekkor, abban a pillanatban, amint hátrafordult, szinte összerogyott a látványtól. Úgy állt ott, arcára kövült döbbenettel, kipirult arccal, mint egy leforrázott rák.
A szomszédos asztalon ugyanis megpillantotta a pár perce odatett saját szalontüdőjét…